Karaktereim

Karaktereim összerendezett változata.

(a könyv "saját" lapja: http://ourbooks.freewb.hu/shadowrunhotstar-konyve )

  1.fejezet

Az iker születése

 

   Hát igen…mindenkinek van 1 története…nekem is.Bár régen kezdődött,réges régen mikor még nem volt meg a vámpírkirályság feje,mikor még a vámpírvadászok büntetés nélkül öltek és a démonok szabadon szedték áldozataikat. Egy viharos napon kezdődött minden. Hangos dörgésekkel és vörös villámokkal teli éjjel volt a vámpírbirodalomban. Március 17.-e..ez az a dátum melyen a 2 iker megszületett: Shadowrun
és Tashuna. Mint ahogy az egypetéjűeknél megszokott teljesen egyformák voltak,bár belülről mint ég és föld. A hír gyorsan körbefutotta a birodalmat és a démonföldre is elkerült. Így kezdődött az életem bár ilyenkor még minden teljesen rendben volt…1 kivétellel. Teltek a hetek, és látszólag minden rendben volt velünk. Anyánk szinte teljesen néma volt és nem sokat foglalkozott velünk. Az egyik éjjel megpecsételődött a sorsom a testvéremmel együtt…egy álmot látott az udvari jós amiben az volt,hogy én és a nővérem anyánk ellen fordulunk. Mihelyst anyánk fülébe jutott a hír,azonnal elrendelte,h amint elég idősek leszünk engem bérgyilkosnak a nővérem pedig mágusnak legyen képezve. Mikor 3 éves lettem elkerültem a szomszédos birodalomba:Asinir-be. A nővérem meg a világ másik pontjába került tőlem 1 Ner’enrev nevű helyre. Az utazás furcsa volt. Nemsokmindent láttam,mert a függönyök be voltak húzva az ablaknál,h még véletlen se lássam merre kerülök. Az út mikor elindultunk még sima volt ahogy haladtunk az utcákon kifele,de ez természetes volt a Közpönti Birodalomban. Mikor elkezdett rázkódni alattam a kocsi éreztem, hogy már nem vagyok otthon…de még csak a birodalomba sem. Belülről valami különös érzés fogott el, a torkom összeszorult és könnyesek lettek a szemeim. A térdem felhúztam majd a fejem a lábaimnak támasztottam és némán sírtam. Féltem…féltem az ismeretlentől,és attól,h mi lesz velem a jövőben. Egy kis idő múlva álomba merültem a sírástól.Az utazás nagyjából 7 órás volt.Mikor kinyitottam a szemem már megérkeztünk.Nagyon furcsa volt…éreztem,h a levegő nehéz a vér szagától. Megijedtem.Annyira riasztó volt ez a sokféle vér…éreztem,h nem állati vérről van szó. Kiléptem a kocsiajtón majd azt kívántam bárcsak ne tettem volna.A föld vörös volt a vértől.Sikolyok szelték át a levegőt és hangos csattanások,cisszegések hallatszottak a távolból. Összeszorult a torkom, de nem mozdultam…tartott a büszkeség.
-Te! Mit állsz ott?! Mozdulj már! Hallod amit mondok vagy süket vagy?!-jelent meg 1 hatalmas,sötét alak előttem.Annyira megijedtem,hogy elestem.-Még a lábán sem tud megállni…és ebből neveljem ki a legjobb bérgyilkost?! Ez arra sem jó, hogy éljen…-morogta hangosan a férfi… éreztem a hangján a dühöt és a kegyetlenséget. Tudtam,hogy amitől féltem...bekövetkezik.

 

 

2.fejezet

Az új otthon

 

-Állj már fel!Nem délutáni alvás van kishercegnő!- ordított rám az idegen.
-I…Ige...Igenis…-nyöszörögtem és felálltam majd leporoltam magam mikor hirtelen éreztem
valami szúró fájdalmat az arcomon.

 

Éreztem,h elvesztem az egyensúlyom de mégis megálltam valahogy,az orroból elkezdett folyni a vér.1 pofont kaptam...életem első pofonját. Annyira fájt, mindennél jobban…könnyezni kezdtem…a véremnek és a könnyemnek a keveredett íze borzalmas volt…se nem nyögtem,se nem sírtam hangosan. Csak álltam majd felnéztem az idegenre.
-Mit bámulsz?!-nézett a szemembe…annyira félelmetes volt…mintha ölni tudna a
tekintetével…féltem.

 

Remegni kezdett a kezem és próbáltam nem igazán kimutatni a félelmemet. A férfi elindult valamerre-kövess kislány! Most!-mondta határozott, ellentmondást nem tűrő
hangon.
Bizonytalanul utánaindultam.2 méterről követtem őt és közben megtöröltem az orrom. Óvatosan lépkedtem, nehogy orrabukjak egy földbeállt tőrben vagy éppen valami halottban. Elrémisztett a látványa a sok fegyvernek, halottnak és kínzóeszköznek, erre rátett még egy lapáttal az is, hogy a vérszag mindenütt nehezítette a levegőt. Egy sötét kastélyhoz értünk. Mindenütt fekete felhők, a föld feketére váltott és fújt a szél. Kicsit megnyugodtam, de amint közelebb értem a kastélyhoz megint elkezdtem pánikolni. Friss vérszag járt át mindent. Megtorpantam és éreztem,hogy nem akarok továbbmenni bár kellett. A férfi hátranézett és én azonnal ösztönszerűen, a félelemtől vezérelve elindultam ismét. Nemsokára elértünk a kapuhoz, benyitott én meg bementem majd hirtelen hátraugrottam, sikeresen neki a férfinek. A szívem hevesen dobogott a félelemtől. Végignéztem a termen: sötét,hideg,véres és félelmetes volt. Nem értettem,hogy miért van itt mindenhol vér,de nem kerestem rá a választ. Inkább nem akartam tudni semmiről. Egy lökést éreztem amitől előreléptem.
-Mozdulj már meg! Itt akarsz állni egész életedben?!-ordított rám
-Ne…nem-dadogtam halkan és összeszorítottam a szemem majd mikor úgy éreztem,h nincs
ordításveszély kinyitottam félénken.

 

A férfi elindult én meg követtem őt néma csendben. Felmentünk sok lépcsőn majd egy ajtóhoz vitt engem. Nyeltem 1et…sejtettem,h mi lesz bent. Benyitott és „kellemes” meglepetésként ért engem az,h csak 1 üres szoba volt ott egy ablakkal. Bementem majd rám lett csukva az ajtó. Odasétáltam az ablakhoz és kinéztem rajta. Magasan voltam és elláttam
egészen messze,oda ahol még szépen süt a nap és az erdő a végtelenségig fut. Kicsivel jobban éreztem magam a látványtól. Szép volt…nem volt benne semmi félelmetes. Reméltem, hogy egy ideig nem kell innen elmozdulnom. Felmásztam az ablakba, kinyitottam és néztem kifelé. Hirtelen elfogott a honvágy. Annyira szép volt amit láttam ahhoz képest ahonnan elindultam. Vissza akartam menni a Központi Birodalomba,haza a kastélyba,a szobámba, hiányzott a sárkányom is amit még a második születésnapomra kaptam. Anyu is hiányzott egy kicsit. Furcsa volt,h nem láttam. Becsuktam a szemem majd kívántam valamit amit aztán később sosem mondtam el senkineksem. Nem tudtam,hogy mit fog hozni a jövő a számomra,hogy látom-e még valaha az anyám,találkozok-e még valaha az apámékkal vagy, hogy esetleg hazakerülök-e innen élve.

 

 

3.fejezet

Örökkévalóság

 

Hajnalodotott, körübelül fél 5 lehetett. Én aludtam éppen mikor az ajtót berúgták.
-Még nem keltél fel?! Minek lopod a napot?!
Még el sem kezdtél semmit és máris ennyire fáradt lennél?! Na most azonnal keljél fel vagy
én rúgdoslak ki!!-hallottam a tegnapi férfi üvöltő hangját,azonnal felpattantam-Navégre!Ez tartott ilyen sokáig?!
Álmosan meredtem magam elé. Nem szoktam hozzá,hogy ennyire korán keljek fel.Valami olyasmin mondhatott nekem,h készüljek el és menjek ki,minderre van 5 percem.Mivel nem
értettem túlzottan,h mit mondott ezért szimplán csak kimentem a kastélyból. Ő már kint várt rám mire kiértem. Megálltam előtte és nem igazán fogtam fel,hogy mi is lesz vagy mi volt.Ásítottam egy hatalmasat majd ránéztem az idegenre,de már túl fáradt voltam ahhoz,hogy megijedjek tőle.
-Ma elkezded a tanulást..SEMMIT nem mondok el kétszer.értve?-mondta az idegen..különös módon nem üvöltött.
-Éjtem-ásítottam bele
-Ne ásíts a képembe!-ordított rám Ettől az ordítástól kicsit felébredtem.Hirtelen a kezembenyomtak egy tőrt.Nehéz volt még nekem így elég nehézkesen tartottam.Majdnem ki is esett a kezemből.
-Dobd el!-Mondta majd felnéztem a férfire tök értetlenül.Vártam a csodát,h elmagyarázza hova és hogyan dobjam.-Mondtam valamit!-ordított rám.
Összerezzentem,majd eldobtam a tőrt de mivel kicsi voltam és a tőr meg nagy volt és nehéz ezért kb 10cmre vágódott le a földre.
-Szánalmas-csóválta a fejét.Lesütöttem a szemem és vártam,hogy mit tesz.Felvette a tőrt majd kicsit megvágta vele a kezem.Felsikítottam.
-Ne sikongassál már hogy basznád meg!-morogta- ez nem fájhat annyira!
-De..de-szipogtam-fájt! Vágd fel a sajátodat!- sikítottam
A pasas felhúzta a kabátja és a felsője ujját majd
függőlegesen végigvágta vele az erét szép lassan, rezzenéstelen arccal.Elfordítottam a fejem de ő visszafordította.
-Nézd…látod?felvágtam…és nem fájt.Neked sem kéne-mondta tök higgadtan.
-De én nem akarom nézni-mondtam könnyes szemekkel
-Az kit érdekel? Mert,h engem nem az biztos.
-De..de
-Nincs de.Ezt jegyezd meg. Csak az van amit én mondok!-nézett a szemembe.
Ez a nézés mindent megváltoztatott bennem.Megértettem,hogy addig úgysem szabadulok ezektől amíg nem az lesz amit ő akart.Visszaadta a kezembe a tőrt.Tiszta vér volt az egész de már nem érdekelt. Felemeltem és eldobtam de megint nem ment messzebb mint 10 cm. Akárhányszor próbáltam nem tudtam elérni fejlődést. Mindig kaptam egy vágást a karomra
amitől csak mégkevesebb erő lett benne,hogy eldobjam a tőrt. A könnyeim hullottak a földre.
Nem tudtam,hogy mi a rosszabb: az elviselhetetlen fájdalom a vágásoktól vagy a tudat,hogy ez lesz rosszabb is esetleg,hogy most először nem tudtam teljesíteni a feladatom.
-Ne bőgj már!Nem lesz jobb tőle semmi!-ordította rám a férfi
Csak sírtam amire az volt a válasz,hogy képentörölt. Megint megpróbáltam eldobni a tőrt
de csak a csalódás ért. Nap végéig ez játszódott. Minden áldott alkalommal eldobtam de sosem sikerült. Sorra értek a csalódások. A nap már lemenőben volt. Az ég vörös. Csönd volt mindenütt csak az én sírásom volt hallható néha-néha. Úgy éreztem ennek sosem lesz vége. Körübelül éjfél felé engedett el. Felrohantam a szobámba majd magamracsuktam az ajtót és leültem az ablakba.A vérem csurgottt le a földre de nem érdekelt,csak néztem ki az ablakon.Nemsokára elnyomott az álom. Mélyen aludtam. Az álmaimba visszakerültem a kastélyba majd elmosolyodtam a valóságba. Ezentúl minden nap,mikor befejeztem az edzést kiültem az ablakba és néztem a tájat.Minden napom úgy kezdődött ahogy ez a reggel,és úgy fejeződött be ahogy ez az éj.

 

 

4.fejezet

A látogató

 

Az egyik nap mindent megváltoztatott az életemben. Június 11.-e volt. Reggel ugyan úgy hajnalban lettem keltve. Annyi volt elsőre más ebben a napban,hogy nem a fegyverekkel kapcsolatos ismereteimet bővítették hanem állóképességet növeltek méghozzá úgy gondolta nálam elérni ezt,hogy 6 óra folyamatos futást rendelt el. Az elején még nem volt semmi baj…de mikor a 2.perchez értem összeestem és teljesen felsértettem a térdem. Odajött hozzám majd rámnézett.
-Állj fel.Most!-morogta mire én felálltam erőtlenül.-Fuss tovább!-ordított
Becsuktam a szemem majd újra elindultam.Oldalra néztem a fák felé,hirtelen felsikítottam.Egy vörös szempárt láttam amint engem figyel.
-Ne sikítozzál kislány!-ordított rám mire elhallgattam és hirtelen eltűnt a fák közül az idegen
szempár.
Tovább futottam ugyan ilyen 2perces megállásokkal így nem 6 órát futottam folyamatosan hanem 12 órát kellett futnom. Egész végig az a 2 szem járt a fejemben,kivétel mikor megálltam mert akkor inkább az,h mikor elege lett a mesteremnek belőlem mindig lekevert 1et-1et.A maradék időben-éjfélig-tovább gyakoroltam a tőrdobást. Már egész jól ment ezért elkezdett célzást is tanítani. Éjfélkor felsétáltam a szobámba tök erőtlenül. A szám felrepedve,orrom eltörve és nem ettem már azóta mióta eljöttem otthonról…vagy úgy két hónapja. Alig tudtam felküzdeni magam a lépcsősoron majd az ablakból is majdnem leestem mikor felültem.Az ablaknak támasztottam a hátamat.A velem szemben lévő sötét sarkot néztem.Valami különös érzés fogott el…mintha nem csak én lennék a szobában. Pislogtam és mire kinyitódott a szemem megint ott volt az a vörös szempár. Teljesen az ablaknak simultam és reszketni kezdtem a félelemtől.Az alak előlépett. Egy fiatal férfi körvonalai rajzolódtak ki a sötétből majd amint mellém ért a holdfény megvilágította őt így teljes egészében láttam a férfit.Sírni kezdtem már a félelemtől.
-Csss kicsim…ne sírj…nem akarlak én bántani téged-suttogta a férfi.
Én csak tovább sírtam…nem tudtam kinek hihetek és kinek nem,őt meg különben sem ismertem.
-Ne félj…én a te nagyapád vagyok-súgta a fülembe megnyugtató hangon
-A…na..nagyapám?-szipogtam
-Igen…az apád apja.
-Az apunak van apja?És nekem van apám?
-Hát persze hogy van.Anyád sosem mondta?
-Nem-mondtam halkan
-Mind1…igen,van apád és én vagyok az apád apja szóval a nagyapád.
-Ez bonyolult nekem.
-Nem baj az szívem. Mindent elmagyarázok neked,de most el kell kicsit jönnöd velem,h
eltudjam mondani.
Bólintottam és leugrottam az ablakból, de összeestem. Elkapott engem óvatosan nehogy
fájjon nekem akármilyen érintése is.Felálltam majd megfogta finoman a kezem és hirtelen eltűnünk majd valahol teljesen máshol jelentünk meg.Odabújtam a lábához.Megijesztett a
teleportálás,Nem tudtam mi volt ez.Nyöszörögni kezdtem.
-Nyugi!Nincs semmi baj csak teleportáltunk- mosolygott le rám
-Tele-micsináltunk?-kérdeztem halkan
-Teleportáltunk.
-Az mire jó?
-Arra,hogy ha nem akarsz annyit sétálni akkor teleportálsz.Az 1ik helyról azonnal elkerülsz a
másikra.
-Jaaaa….éjtem akkor.
Felemelt majd leült velem a kanapéra és az ölébe vett. Valahogy annyira más volt itt és ott. Itt meleg volt és szép minden. Bár sok volt itt a tűz,vörös szín és a szikla,de mégis valahogy olyan volt mintha otthon lennék.
-Tényleg…mikor ettél utoljára?-kérdezte még mindig ugyan azon a megnyugtató hangon
-Nem tudom…-suttogtam
A válláról lehúzta az ingjét. Értetlenül néztem rá. Az egyik kezével megfogta a tarkóm és finoman odanyomta a fejem a vállának.
-Harapj meg-suttogta a fülem mellett.
Óvatosan odatettem a fogacskáimat a nyakához.
-Harapj meg…mármint kicsivel erősebben.
Beleharaptam a nyakába, de amint megéreztem a vért kirántottam a fogaim végig felsértve a vállát és az ereit a nyakán. Nekem a vér egyenlő volt azzal,hogy fájni fog nekem. A sebe azonnal begyógyult én meg sírvafakadtam.
-Jajj kincsem nincs semmi baj-ölelt magához-Nem kell megijedni a vértől.Mi baj lehetne belőle?
-Fá…fáj…mindig fáj-mondtam halkan,sírva.                                                                              A hátam simogatta. Pár percig néma csend volt. A sírásomon kívül csak a lobogó lángok hangja volt hallható. Nemsokára lenyugodtam.
-Megnyugodtál?-nézett a szemembe
Bólintottam,bár a szemeim még könnyesek voltak. Letöröltem őket a karommal.
-Na próbáld csak meg még1x…hidd el nem lesz baj..nem fog fájni…
-De neked fog…
-Dehogy is!-mosolyodott el-nem fáj az nekem.Mint ahogy láttad az előbb is begyógyult a seb.
-Igaz-szipogtam
Odatettem a fogaim a nyakához majd nyeltem egy nagyot de azért mégis megharaptam. Igaza volt abban,h se nekem se neki nem fáj. Érdekes íze volt. De mégis…valahogy jólesett. Már kevésbé fájtak a sebeim és lassan mintha már ott sem lettek volna. Óvatosan kihúztam a fogaimat a vállából majd megtöröltem a szám ami kicsit véres volt. Magamra néztem valamilyen belső megérzéstől vezérelve. Teljesen ledöbbentem. Ami volt rajtam seb az beforrt. Már nem fájt semmim. Regenerálódtam bár nem tudatosan tettem mindezt. Ő csak mosolygott rajtam.
-Kérdezhetek valamit nagyapa?-kérdeztem halkan és kicsit félve
-Persze..mit szeretnél?-mosolygott még mindig. Megnyugtatott az,hogy itt van velem.
-Mi…mi a neved valójában?
-Oni no Sosen
-Mi?-kérdeztem értetlenül
-Annyit tesz,hogy a ,,démonok őse”.De szerintem maradjunk egyenlőre a nagyapánál meg az ilyeneknél oké?
-Rendben.És tényleg..mit jelent az,h ős?
-Az azt jelenti,hogy akitől származnak…például ugye én a démonok őse vagyok szóval én tőlem származnak a démonok. Én voltam az első démon.
-És az apu?Ő hol van?
-Ő most máshol van. Nehéz lenne elmagyarázni, hogy hova és miért ment. Majd ha elég nagy leszel elmondom.
-Rendben-mosolyogtam rá-és még azt szeretném kérdezni,hogy ugye maradhatok itt?
-Sajnálom, de nem maradhatsz itt. Vissza kell menned. De megígérem, hogy majd ha megint
tudok jövök. Minnél hamarább rendben?
-Rendicsek-sóhajtottam és megint a sírás kerülgetett. Nem akartam visszamenni a mesterhez. Itt olyan jó volt.
-Ne légy csüggedt! Minden rendben lesz- mosolygott rám kedvesen
-De… de nem! A mester mindig bánt!nem akarok visszamenni!-mondtam már sírva
-Kérlek...Most vissza kell menned.Értsd meg.- nézett a szemembe
Felsóhajtottam majd megöleltem a nyakát.Felállt majd letett engem a földre.Leguggolt elém és mosolygott.
-Most akkor visszaviszlek.Majd megint jövök holnap.Megígérem!
-Oké…de nem leszünk jóban ha hazudsz nyekem-ásítottam egy nagyot majd hirtelen
összerezzentem.
Nem kérdezett semmit, megértette, hogy mitől lehet ez a reakcióm. Csak megölelt engem. Annyira meglepődtem,hogy leültem.
-Na visszaviszlek téged. Aludj. Holnap kemény napod lesz ezt tudom. És még kicsi vagy-
teleportált vissza velem                                                                                                     Álmosan pislogtam rá majd felmásztam az ablakba és nekidőltem a falnak. Nagyon gyorsan
elnyomott az álom. Még 1x utoljára ránéztem volna nagyapára, de mire odanéztem nem volt ott.

 

 

   5.fejezet

Fájdalomküszöb

 

Másnap hajnalban megint elkezdődött az edzésem. De ez más volt,mint a többi. Az erdőbe mentünk egy tisztásra. Ekkor valami borzalmas látvány fogadott engem. Pár fához félholt emberek voltak láncolva. A mester a kezembe tette a tőrt.
-Ma célzást gyakorolsz. Azok ott a céltáblák- mutatott az élő hullákra.
-De..Mester…!-nyöszörögtem-én nem…nem tehetem…
-Nincs De! Az van amit én mondok!-ordított rám majd odaállított az emberek elé.
Felemeltem a kezem, hogy dobjak…láttam az elkeseredettséget és a fájdalmat a szemükben.
Hallottam az utolsó szívdobbanásaikat,láttam a könnyeket és a vérüket. Nem volt szívem eldobni a tőrt, leeresztettem a karom és kihullott belőle az. A mester odaállt mögém majd hirtelen minden végtagomban,a mellkasomban és a nyakamban meg a hátamban égető fájdalmat éreztem 1szerre.
-Csak hogy tudd: most éppen vagy 300 tőr van benned és mindet szenteltvízbe mártottam erre az eshetőségre-hajolt a fülem mellé és belesúgta ezt. Nem tudtam megszólalni, csak csorgott le a könnyem. Nem mozdultam meg, éreztem, hogy mindenemben tőrök vannak. Mintha sündisznó lettem volna. A szenteltvíz égetett ígyhát füstölögtem is enyhén. Nem nagyon hatott rám de mivel még kicsi voltam még nem volt annyira jól kifejlődve az összes képességem. Mivel pont úgy álltam,hogy láttam az embereket így még azzal tudott lelkileg terrorizálni,hogy a szemem előtt végezte ki azt a pár szerencsétlent aki oda került.
Összeszorult a torkom majd azt láttam,hogy a férfi aki a mesterem volt megmozdította a kisujját,Szorító fájdalmat éreztem. Ha valaha is lélegeztem volna most tuti megfulladtam volna. A tőrök egyre mélyebben voltak bennem. Az egyik pillanatban kijjebb húzódtak ahogy megmozdította, majd összeszorította ökölbe a kezét és az összes tőr teljesen átszúrt. Kinyitotta a kezét és az összes tőr kijött belőlem majd térdre rogytam. Nem sokáig tudtam tartani magam és pofáraestem. Némán sírtam. Nem igazán tudtam megmozdulni majd
feltérdeltem még1x, de előreestem csak most a karjaimmal meg tudtam tartani magamat. Vért köptem magam elé. Ő otthagyott engem. Egyedül,csendesen szenvedtem az erdő közepén
vagy 5 hullával. Besötétedett.Telihold volt. Meghallottam egy vérfarkas vonyítását de nem
tudtam elmozdulni onnan. Már csak a remény tartott engem belülről,hogy túlélem az éjjelt bár
már nem akartam annyira élni mert eszembejutott: minnél tovább élek annál tovább tart ez a kíntábor.

 

 

6.fejezet

A megmentő

 

Már teljesen feladtam a reményt a túlélésre. Éreztem, hogy nem maradt sok időm. Megtalálnak engem és megölnek. Az égre néztem majd becsuktam a könnyes szemeim és nyeltem egy nagyot. Hallottam közeledni valami nagyot ami hangos léptekkel jött felém. A bokrok csörögtek, gallyak törtek el a lába alatt. Vonyítást hallottam. A térdemre ültem. Néztem a hang irányába. Már nem féltem. Tudtam mi vár rám és beletörődtem a sorsomba. Már nem akartam változtatni a halálon. Megláttam a vérfarkast aki előlépett. Vicsorgott. Láttam a hatalmas,tűhegyes fogait amik készek voltak bármit széttépni. Én csak bambán bámultam rá,vártam a véget. Vettem egy utolsó, mély lélegzetet. Végiggondoltam eddigi életemet majd rájöttem, hogy ennél már csak jobb lehet minden. Becsuktam a szemem. A szél fújni
kezdett. Hallottam ahogyan a vérfarkas elugrik felém, de a következő már csak az volt,hogy hangos nyüszítések mellett elrohan. Kinyitottam, majd kikerekedtek a szemeim.
-Nagyapa?-néztem fel az előttem álló nagyapámra. A köpenyét oldalra fújta a szél. A hajába is belekapott.
-Soha többé vissza ne jöjj ide vagy olyat kapsz,hogy még az unokáidnak is fájni fog!-
ordította a vérfarkas után majd hátrafordult és lenézett rám-Jól vagy kincsem?
-Nem érzem semmimet sem…Fáj.Ennyit tudok nagyapa.-suttogtam
-Sajnálom, hogy csak ilyenkor jöttem. Sokáig feltartottak.
-Semmi baj-köptem egy kis vért magam mellé
-Hazamenjünk?
-Igen…az nagyon jó lenne-suttogtam
Felemelt óvatosan, felszisszentem. Haza teleportál velem. Most egy szobában voltunk. Körülnéztem lassan, de felnyögtem.Letett az ágyra.
-Maradj itt.Mindjárt jövök.
Nem volt sok választásom, bólintottam. Kiment a szobából majd nemsokára vissza jött egy pohárral.
-Ülj fel és idd meg!-ülte le mellém
Én felültem majd nagy nehezen megittam. Rohamtempóval begyógyultak a sebeim. Már nem
fájt semmim.
-Köszönöm-néztem rá hálás tekintettel
-Igazán nincsmit kicsim. Szeretnél valamit csinálni?
-Olvasol mesét nekem?-néztem rá aranyosan
-Persze!Gyere!-állt fel majd elindult ki a szobából.
Leugrottam az ágyról és utánamentem. Néztem amerre jöttünk. A Folyosó fala tele volt portrékkal és alatta nevekkel de nem tudtam olvasni még,így nem értettem. Emberinek néztek ki. Mindegyik fiatal volt.
-Papa.Ezek kik?-kérdeztem sétálás közben
-Ezek?Ezek azok a démonok akik ebben a családban éltek/élnek.
-És te is itt vagy?
-Igen.AZ egyik képen itt vagyok.De nem ismernél fel.
-De én látlak…és ha megnézlek és a képet is akkor látom.Nem vagyok vak.
-De én teljesen másként nézek ki ott mint most.
-Jaaaa…akkor megmutatod azért?
-Megmutathatom.-állt meg az egyik kép előtt-Ez az én portrém itt.
Megnéztem.Tényleg teljesen más volt.
-Miért ennyire más?
-Azért mert ez az eredeti alakom. Most sokkal öregebb vagyok mint ezen a képen.
-Mennyivel?
-Nem akarod tudni. Hidd el. Ha én mondom,nem.- nézett rám
Bólintottam majd mentünk tovább. Egy hatalmas ajtóhoz értünk. Benyitott és megláttam a sok könyvespolcot amik több 10 méterre felnyúltak a plafon felé. Vagy többmillió könyv lehetett ott. Eltátottam a számat. Besétáltunk majd odament az egyik polchoz és levett egy könyvet. Leült az asztalhoz és az ölébe vett engem és kinyitotta a
könyvet. Néztem a képeket. A szöveg elég furcsa kinézetű volt de mivel nem tudtam olvasni ezért egyre ment, hogy milyen nyelven volt odaírva. Elkezdte olvasni a mesét.
-Papa.Ezt én nem értem-néztem hátra rá
-Ja. Nem baj. Majd megtanulod. Ez a démonok nyelve. A másik anyanyelved.-mondta nekem
kedves hangon és tovább olvasott.
Nem értettem, hogy mit mondott szó szerint de a képek nagyban segítettek megérteni a mesét. Még egy jóideig olvasott nekem a könyvből. Kezdtem egészen megszokni a nyelv csengését és már nem is zavart, hogy nem teljesen értem meg.

 

 

 

   7.fejezet

Egy kis boldogság a sötétségben

Mivel most korábban volt vége az edzésemnek így a nagyapa is előbb jött ugye értem. Több
időnk volt. Elkezdett démonul tanítani engem a meséken keresztül. Így sem magyarázott nekem sokat a nyelvtanról és a szavak jelentéséről. De valahogy…mintha mindig is ezt a nyelvet beszéltem volna.
-Nem vagy álmos?-kérdezte mikor befejezte az egyik mesét
-Nem. De…nem igazán értem,hogy mit mondasz még mindig.
-Akkor megtanítalak-csukta össze a könyvet-de ez nem egynapos dolog lesz arra készülj.
-Az nem baj-mosolyogtam izgatottan
-Rendben-mosolyodott el majd eltolta a könyvet és felültetett vele szembe az asztalra.
Egyszerű mondatokkal kezdte. Egész gyorsan tanultam. Nem volt egy bonyolult nyelv ez. Pedig annak hangzott. Lassacskán elsajátítottam a nyelv alapjait.
-Na ennyit mára-mosolygott rám
-Szerintem is…-ásítottam
-Aludj
-Megint vissza kell mennem?-jelent meg a szememben az aggodalom
-Nem, még nem kell.
-Az jó-mosolyogtam megkönnyebbülten Elteleportált velem egy szobába.              Körülnéztem majd egész otthonosnak találtam. Lefeküdtem az ágyba és elaludtam. Teljesen nyugodt voltam. Órákon keresztül majd úgy hajnali 3 körül felkeltett a nagyapám
-Kicsim…kelj fel.Menni kell most-suttogtam a fülembe
-De azt mondtad,hogy nem kell mennem-ültem fel és álmosan pislogtam rá
-Sajnálom de kell-nézett rám
-Akkor azt mondd meg nekem,hogy miért kell!
-Azért kell mert ha a mestered nem talál ott téged rossz dolgok lesznek
-Milyen rossz dolgok?
-Nem akarnád tudni.A lényeg,hogy vissza kell menned mielőtt észrevenné.
-Oké-suttogtam szomorúan majd leugrottam az ágyról.
Nagyapus visszateleportált velem majd felmásztam az ablakba és visszaaludtam.

 

 

  8.fejezet

 

Kínok és kezdetek

 

Teltek a hónapok. Február vége volt. A hó már felolvadt és a madarak is csipogtak már, de
kint még mindig elég hideg volt. A mesterem kivitt a tisztásra,majd láttam ott egy nagy
facölöpöt,láncokkal. Tudtam mi lesz de nem tettem semmitsem. Odamentünk majd a csuklómra bilincscsel a láncokra kötött. Nem ellenkeztem,nem is nagyon tudtam volna, de nem is használt volna.
-Addig nem mész innen sehova amíg ki nem szabadulsz magadtól.
Letérdeltem és leültem a sarkamra. Valami fura ötlettől vezérelve kaptam ajándékba egy kínzást is. Előredőltem, de a láncok megtartottak engem. Ő elment,én maradtam. A madarak csipogtak,mintha örültek volna annak ami történt bár tudtam,hogy nem így van. Csak hallgattam őket, hogy ne a fájdalom járjon az eszemben. Erőt vettem magamon majd megrántottam a láncokat de nem szakadtak el. Ezt játszottam estig, de az eredmény nem változott, csak a bilincs állt bele a csuklómba. Erőtlenül térdeltem,a láncok tartottak engem.
-Bárcsak…bárcsak meghalnék…most azonnal-suttogtam és felköhögtem egy kis vért is.
Teljesen feladtam már.Felsikítottam az ég felé,de tudtam,hogy nem hallja senki és ha hallaná is,nem jönne. Dühös voltam és elkeseredett. Az amúgy is vörös szemem izzani kezdett. Valami furcsa érzés járt át belülről.Szárnyaim nőttek,a körmeim karmokká váltak. Megrántottam a karomat és a bilincsek azonnal eltörtek. Felálltam majd magamra néztem. Megijedtem attól amit láttam. Megmozgattam a szárnyacskáimat.
-Aztaaaaa….-ámuldoztam a látványtól.
Csapkodni kezdtem a szárnyaimmal, majd lassan felrepültem. A fák fölé emelkedve
megláttam a kastély tornyát. Elröppentem az erdő fölött,egyenesen az ablakhoz, amit természetesen bezártam. Leereszkedtem a főbejátrathoz és visszaváltoztam a normális alakomba amiben eddig voltam. Benyitottam,a kapu nagyon nyikorgott. Amint teljesen kinyílt megláttam a mesteremet egy fiúval beszélgetni. A gyerek körübelül annyi idős lehetett amennyi én voltam.
-Igen.Itt is van akiről beszéltem-nézett rám a mesterem mikor beléptem-Vele leszel beosztva.
Shadowrun! Mutasd meg neki a szobád. Együtt fogtok lakni egy ideig.
Bólintottam majd elindultam fölfele. A fiúcska pedig végig követett engem nagy némán.
-Mi a neved?-kérdeztem mikor megálltam az ajtó előtt
Ő csak némán megállt mellettem. Rám nézett és nem mondott semmit csak lehajtotta a fejét.
-Nem kell félni. Meg lehet szokni mindent. És én is itt vagyok. Nem lesz baj hidd el.
-Drake Silver-szólalt meg csendesen
-Mi?
-Ez a nevem-suttogta
-Szép név-mosolyodtam el-hogy szólítsalak?
-Ahogy akarsz. Nekem teljesen mind1-nézett fel rám
Én csak mosolyogtam majd benyitottam.Jó volt, hogy végre nem vagyok egyedül itt. Beléptem a szobába. Ő jött utánam majd leült a sötét sarokba.
-Jó ott?-kérdeztem és becsuktam az ajtót
Némán ült tovább, nem igazán értettem őt.Leültem mellé majd ránéztem.
-Te honnan jöttél?-kérdeztem
-Messziről.
-Szüleid?
-Nem tudom.
-Akkor ki küldött ide?
-Foggalmam sincs.
-Nem beszélsz túl sokat-állapítottam meg
-Nem
-Zavarlak?
-Kicsit
-Akkor hagylak-sóhajtottam majd felálltam.
-Nem kell-kapta el a csuklóm
Ránéztem és elpirultam kicsit majd visszaültem mellé.
-Akkor miről beszéljünk?
-Nem tudom..csak valamiről…amiről akarsz
-ööööö…oké..akkor…te mi is vagy?
-Vámpír.Te?
-Azt hiszem vámpír-démon.
-Azt hiszed?
-Mármint tudom, de mégsem tudom biztosan- mondtam halkan
-Nem baj.-legyintett
-Mennyi idős vagy?
-5 éves.És te?
-3.
-Csak?
-Démoniban több…Ott 16 lennék már ha jól tudom
-Szóval idősebb is vagy nálam meg nem is
-Igen.De ezt a papa jobban meg tudná mondani.
-Ki a nagyapád?
-A nevére nem emlékszem, de asszem azt jelentette a neve, hogy a démonok őse.
-A te nagyapád a démonok őse?
-Igen-mosolyogtam
-Akkor TE vagy az a Shadowrun akiről hallani lehetett.-hangsúlyozta ki a ,,te” szót
-Én?Rólam hallani?-néztem meglepetten rá
-Igen.Mikor megszülettél meg lett jósolva,hogy te leszel az egész Vámpírbirodalom feje.-mondta nyugisan
-Értem.Mondjuk furcsa ez így.Nem is tudtam róla.
-És azt tudod,hogy miért kerültél ide?
-Nem
-Azért, mert az udvari jósotok jósolt valamit amire anyád ideküldött.
-Az én anyukám ilyet nem tenne.
-Naív vagy tudod?
-Naív? Az mit jelent?
-Hiszékeny
-Nem!Ez nemigaz!-mondtam határozottan
Egy jóidejig még beszélgettünk, majd elaludtam. Ő az egész éjjelt ébren töltötte.Éreztem,hogy ez valami több mint egy egyszerű barátság lesz...annál jóval több.

 

 

9.fejezet

 

Az ajándék

 

 

 

Eltelet a február. Március közepe volt. Drake hozzám képest eléggé le volt maradva még,de mindig segítettük egymás és a legjobb barátok lettünk ezen kevés idő alatt.Sokat beszélgettünk és néha nagyapa őt is elhozta haza. Eljött a március 17.-e.Még nem igazán fogtam fel,hogy mit is jelent ez a nap.A nagyapa a nap végén elvitt haza mint ahogy szokott.

 

-Hogy vagy kis szülinapos?-kérdezte miközben elindult valamerre amerre még életemben nem voltam.

 

-Szülinapos?-kérdeztem közben elindultam utána

 

-Igen.Ma van az a nap amikor születtél.

 

-De én tegnap is megvoltam már.

 

-Nem úgy.Ma van,hogy 4 éve „élsz”..mármint 4 éve születtél ezen a napon. Ezt minden évben szokták ünnepelni.

 

-Jaaaa…akkor most vagyok 4 éves?

 

-Pontosan.-állt meg egy ajtó előtt majd kinyitotta és mintha a kastélynak az udvarán lettünk volna de nem hasonlított a fenti világra.

 

-Hol vagyunk nagyapa?

 

-Még mindig ugyan ott…a démonok világában...csak ez kicsit másképp néz ki mint ami fent van-mosolygott rám majd kilépett.

 

Mentem utána, közben néztem a tájat. Fekete föld, hatalmas,tűhegyes sziklák,lángok mindenfele. Ugatást hallottam így közel maradtam papa mellett. Ő csak elmosolyodott rajtam majd egy épülethez értünk. Nagyon magas volt. Nyerítéseket lehetett hallani kintről de nem tudtam, hogy mi lehet az. Bementünk majd lángok csaptak ki egy-egy boxból, félelmetes, nyerítésnek tűnő hangok voltak hallhatók még mindig, fújtatások és egyéb hasonló dolgok. Megijedtem és elbújtam a nagyapus mögé,majd onnan néztem a félelmetes lényeket amik kidugták a fejüket. Néhányuknak szarva is volt de nem az összesnek. A nyakukon lángok voltak és az orrukból is tűz jött mikor pröszköltek.Nagyapa elnevette magát.

 

-Nem kell ezektől félni! Nem bántanak!-mosolygott rám

 

-De…nagyok és tüzet fújnak,és prüszkülnek és nagyok..és..és..és..-hebegtem

 

-Jajj te-nevetett-na gyere-indult el

 

Követtem őt szorosan, nézegettem jobbra-balra a nagy valamiket.

 

-Papa?

 

-Igen?

 

-Ezek mik?

 

-Nightmare-ek.

 

-Micsodák?

 

-A pokol lovai amik a rémálmokat hozzák.

 

-A rémálmokat?

 

-Igen, azokat.

 

-De miért hoztál ide engem?-kérdeztem majd az egyik „ló” kidugta közvetlen elém a fejét én meg arrébbugrottam annyira megijedtem.

 

-Kapsz valamit. Amúgy vigyázz…ezek szeretnek ijesztgetni.

 

-Azt veszem észre.

 

Tovább mentünk majd az istálló végén,úgy 15perc séta után megálltunk.

 

-Gyere...nézd-mutatott az egyik saroknál lévő hatalmas boxra.

 

Odasétáltam majd olyat láttam amin egészen meglepődtem. Egy Nightmare és egy kiscsikó. Annyira aranyosnak találtam. Nem is hittem, hogy lehetnek ezek a vadállatok ilyen cukik és aranyosak is.

 

-Pedig lehetnek.és ennél szebb is van ebben a világban.-mondta a lovakat nézve a nagyapa

 

-Mivan?-néztem fel rá tök értetlenül

 

-Jah bocsi…többet ígérem nem olvasok a gondolataidban így…-nézett le rám

 

-Olvastál a gondolataimban?

 

-Igen….és mégegyszer bocs.

 

-Nem, semmi baj-mosolyodtam el

 

-Amúgy ez a csikó egy hete született.

 

-Tényleg? Az nem sok idő…hogyhogy már tud állni?

 

-Ők már az első pillanatban fel tudnak állni. Ez természetes az állatvilág egyes fajainál a túlélés érdekében.

 

-Így már világos-mondtam mosolyogva és a pacikat nézve

 

-Amúgy azt akartam, hogy ez a csikó legyen a szülinapi ajándékod

 

-Az...enyém? Ő az enyém lesz?-néztem kikerekedett szemekkel amik az örömtől csillogtak

 

-Igen-mosolyogtt rám-ő a tied mától fogva. Keress neki egy szép nevet.

 

-Fiú vagy lány?

 

-Mén

 

-Micsoda?

 

-Másnéven fiú

 

-mén=fiú ló…megértettem!-mosolyogtam-akkor..legyen a neveeeee….-kezdtem gondolkodni-Deamon Fang-vigyorodtam el

 

-Érdekes név...amúgy szép. Szeretnéd megsimogatni?

 

-Igen!-vágtam rá

 

Kinyitotta az ajtót majd beléptem. A kanca felemelte a fejét felém és fújtatott, azt hitte, hogy bántani akarom a csikóját. Hátraléptem egy lépést. A nagyapa belépett mellém mire letette a kanca a fejét. A csikó odabotorkált elém és az orrát odanyomta a kezemhez. Megsimogattam a fejecskéjét, vigyázva nehogy hozzáérjek a tűzhöz.

 

-Nem éget meg a sörénye.

 

-A micsodája?

 

-A tűz, ami a nyakán és a fejénél van az a sörénye. Ami pedig hátul lobog az meg a farka.

 

-Akkor ami nekünk a hajunk az nekik a sörényük?

 

-Igen, pontosan úgy ahogy mondod.

 

Tovább simogattam a csikót majd kimentem és ő követett engem. Hátranéztem és meglepődtem. A papa elnevette magát.

 

-Máris ennyire ragaszkodik hozzád-vigyorgott rám

 

-És az jó?-kérdeztem felnézve rá

 

-Nagyon jó. El sem tudod képzelni, hogy mennyire az. Szólítsd gyakran a nevén és oda fog jönni majd messziről is.

 

-Az jó.És mennyire messziről?

 

-Akárhol is vagy és ő is akárhol van oda fog jönni.

 

-Az jó lesz.És fent is lehet majd?

 

-Igen,fel is viheted majd ha elég nagy leszel és már tudsz lovagolni is.

 

-Akkor megtanulok lovagolni gyorsan! És majd megmutatom Drake-nek is!-mondtam boldogan

 

-Rendben-nevetett halkan majd elindult visszafele.

 

Én mentem utána, engem meg követett volna a csikó ha az anyja nem nyerített volna érte és nem ment volna vissza. Kimentünk majd vissza teleportál velem a szobába. Drake ott állt az ablaknál és nézett kifele.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

10.fejezet

 

Fordul a kocka

 

 

 

Elteltek az évek. Már 13 éves voltam. Nem volt sok a képzésemből hátra még. Megtanultam a legnehezebb de leghatásosabb bérgyilkos módszereket, a képességeim kifejlődtek teljesen. Egy módszer nem ment még...az amelyet a mesterem használt akkor,mikor kicsi voltam. A 300 az egyben tőrtrükk ment belőle csak. A többi része még javításra szorult. Az egyik este ültem lábatlógatva az ablakban. Néztem a teliholdat. Hallottam ahogyan kinyílik az ajtó,hátrafordultam.

 

-Szia-köszöntem elmosolyodva mikor megláttam, hogy Drake jött be

 

-Helló-mondta halkan majd becsukta az ajtót és megállt ott ahol volt

 

Visszamásztam a szobába majd odamentem hozzá.

 

-Hogy vagy?

 

-Ahogy szoktam.Te?

 

-Kösz egész jól,asszem.

 

-Asszed?

 

-Kb igen.

 

-Értem….feltarthatlak kicsit?

 

-Nem tartasz fel semmiben. Sőt…örülök,hogy itt vagy…nem unom magam halálra-mosolyogtam rá

 

-Oké…csak,mert-hallgatott el hirtelen

 

-Mert?-kérdeztem válaszra várva

 

-Mind1, hagyjuk-vágta zsebre a kezét

 

-Te is tudod,hogy nem mind1.Nekem bármit elmondhatsz-néztem a szemébe.

 

-De ez más-fordította el a fejét

 

-Mitől lenne az?

 

-Hidd el…ez más mint ami szokott lenni-nézett rám…annyira furcsa volt mert valahogy egészen másként nézett felém,mint ahogyan szokott.

 

-Ha te mondod…-sóhajtottam majd a szemébe néztem...teljesen elvesztem a pillantásában.

 

-Shadow…izéé….-kezdett bele halkan,zavartan

 

-Izéé?-kérdeztem mosolygva

 

-Én…sz-akadt el

 

-Sz?más szóval?-kérdeztem kicsit értetlenül

 

-Én szeretlek téged-csuklott el a végén majd lehajtotta a fejét és elpirult.

 

Elhallgattam. Nem tudtam, hogy most mit mondjak.

 

-Sejtettem-suttogta

 

-Drake-szólaltam meg végre

 

-Igen?-nézett rám

 

-Én is szeretlek téged, de…-suttogtam halkan a földet nézve

 

-De nem úgy..igaz?

 

-Sajnálom-fakadtam sírva.

 

Megölelt engem és a hátam simogatta.

 

-Semmi baj…nem tehetsz az érzéseidről….ahogy én sem az enyémekről.

 

-Tudom…de akkor sem szerettem volna sosem azt az ember megbántani akit a legjobban szeretek-suttogtam sírás közben.

 

-Nem bántottál meg

 

-Nem tudsz valami jól hazudni-szipogtam

 

-Neked nem is akarnék hazudni….de vannak a kegyes hazugságok amiket azért teszünk,hogy a másiknak jobb legyen-súgta a fülembe

 

-Szóval az jó tett lett volna ha azt mondom,hogy én is úgy szeretlek téged?

 

-Nem…az viszont bántó lenne.

 

-Miért?

 

-Mert az két dolgot jelenthet:vagy azt hiszed,h annyira gyenge vagyok,h nem tudnék túllépni ezen vagy szánalomból...a szánalom meg te is tudod,h mennyire sértő tud lenni.

 

-Tudom-suttogtam és átöleltem-sajnálom…nagyon…

 

-Nincs mit sajnálnod Shadow…nincs mit…-suttogta

 

Órákon keresztül álltunk így,néma csendben. Egészen lenyugodtam már és nem sírtam, de nagyon bántott ami történt. Hibásnak éreztem magam pedig tudtam,hogy nincs miért.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

11.fejezet

 

Búcsú

 

 

 

A következő napokban nehezen tudtam ránézni. Mindig összeszorult a szívem mikor megláttam szemében a csalódottságot, a vágyakozást és az elkeseredettséget. Hibásnak éreztem magamat azért, amiért csalódást kellett okoznom az egyetlen olyan embernek akit szerettem. Persze ott volt a nyagyapám is, de őt is másként szerettem. Őt úgy mint egy családtagot, de Draket valahogy másképpen.

 

-Lehet, hogy mégis tévedtem volna?-járt mindig ez a kérdés a fejemben

 

A válasz mindig nem lett, de mégis…a szívem is mást mondott meg az eszem is. Az egyik nap félrehívott az edzés végén.

 

-Figyelj Shadow, látom,hogy mi van-nézett a szemembe

 

-Miről beszélsz?-kérdeztem mintha nem tudnám,hogy miről beszél

 

-Nem hazudsz jól.

 

-Tudom-sóhajtottam-neked nem is akarnék

 

-Akkor ne tedd…kérlek…ne érezd rosszul magad a történtek miatt…én voltam a hülye,hogy elmondtam.

 

-Nem vagy hülye-néztem rá-tényleg…inkább én vagyok az idióta,hogy nem tudom mit érzek

 

-Nem várom el tőled, hogy mindent tudj erről…nem baj-simogatta meg az arcom.

 

Egy könycsepp csordult ki a szememből ami pont elérte az ujját. Letörölte.

 

-Ne sírj Shad,nincs semmi baj-mosolyodott el

 

-De van!-néztem rá és már tiszta könny volt a szemem

 

-Ne sírj Shadom. Lesz ennél nagyobb bajod is az életben minthogy most én nekem szar. Magaddal foglalkozz kicsit és hidd el jobb lesz-mosolyogott rám.

 

-De nem akarom azt, hogy rossz legyen neked….éés….valójában…-suttogtam és kicsit elpirultam

 

-Igen?

 

-Csak…csak azt akartam mondani,hogy…

 

-Ne mondj semmit-suttogta majd odahajolt hozzám és megcsókolt

 

Becsuktam a szememet bár nagyon meglepett ez az egész.

 

-Drake-suttogtam

 

-Köszönöm Shadow.-mosolyogtt rám-de valamit mondanom kéne neked

 

-Mit?

 

-Azt hogy nemsokára már nem leszek itt veled

 

-Mi…mi…miért?-dadogtam és könnyekkel telt meg a szemem

 

-Több ok miatt

 

-Kérlek mondd el nekem

 

-Az első ok az, hogy nekem már vége a képzésemnek. Neked azért tart tovább mert engem csak egy egyszerű bérgyilkosnak képeztek, de téged a legjobbnak. A második ok az előzőből jön. Áthelyeztek.

 

-Nem….ez nem lehet-suttogtam

 

-De sajnos ez az igazság. Én sem örülök neki, de ez van. Egy valamit viszont megígérek neked!

 

-Mit?-öleltem meg és nem akartam elengedni

 

Átölelt engem és a hátam simogatta majd a fülemhez hajolt.

 

-Mindig szeretni foglak téged! Akármi is történjen csak te leszel akit szeretni fogok!-suttogta fülembe-Ha te mást szeretsz akkor engedem. Nem tehetnék ez ellen amúgy sem semmit.

 

-Tudom. Muszály?-kérdeztem halkan

 

-Igen. És mégvalami…-kezdett neki

 

-Igen..?-hallgattam

 

-Már most kell mennem.

 

-Ne!-kezdtem el sírni.

 

Térdre estem. Egy egész világ omlott bennem össze most. Leguggolt mellém.

 

-Nyugi Shadow. Ki fogod bírni.Erős lány vagy te.-súgta a fülembe

 

Én nem tudtam megszólalni. Neki meg mennie kellett. Felállt, én felnéztem rá. A szemünk pillantása találkozott egy röpke pillanatra. Az utolsó pillantás ami megtörtént.

 

-Ég veled Shadow-mosolyodott el majd abban a szempillantásban el is tűnt.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

12.fejezet

 

Más világ Vol.1

 

 

 

Mióta Drake elment minden elkomorodott. Megint a szürke évek látszottak csak. Néma csend esténként, bánat és fájdalom. Ennyi maradt meg a pár évvel ezelőtti Shadowból. Rettenetesen depresszív hangulatom volt mindig,nagyapám nem értette meg egészen ameddig rá nem kérdezetett amit viszonylag elég későn tett, hiszen nem akart faggatni. Ha nem mondom, akkor nem kérdezi,majd elmondom mikor kész leszek rá. Minden éjjel a sírás altatott el és annak a reménye, hogy talán látom még valaha őt. 16 éves lettem. Végre megszabadultam a képzésemnek becézett rémálomtól. Már nem emlékeztem semmire anyámból, a Központi Birodalomból vagy a nővéremből. Körübelül annyit tudtam, hogy van egy anyám aki nem igazán csípett,egy nővérem akit mágusnak képeznek és a Központi Birodalomból jöttem. Egy utolsó pillantást vetettem, mielőtt elindultam volna, az ablakra, ami megmentett az öngyilkosságtól. Elfordultam majd elindultam lefele a lépcsőkön. Magamra kötöttem a köpenyem és siettem kifele, a szabadság felé. Mikor kiléptem a kapun vettem egy mély lélegzetet a vértől nehéz, de nekem frissnek tűnő, megszokott levegőből. Elmosolyodtam egy röpke pillanatra majd elindultam az erdő felé, hátra sem nézve. Elég volt nekem ez a 16 keserves év ebben a kastélyban ahhoz, hogy ne érdekeljen utoljára. Egyenesen az erdő felé indultam. Nem tudtam pontosan merre tartok, de nem is érdekelt. Csak mentem amerre a lábaim vittek. Már sötétedett, de én még mindig abban a hatalmas erdőben voltam. Találtam egy barlangot, bementem körülnézni. Valami furcsa fény pislákolt a barlang mélye felé. Lassan lépkedve elindultam befele megnézni, hogy mi az. Hirtelen az egyik barlangteremben, a padlón egy vörösen izzó, narancs-vörös átjárót találtam. Kicsit hasonlított a lávára. Közelebb mentem hozzá. Női nevetések hallatszottak. Leguggoltam a portál mellé és hirtelen beleestem. Ekkor kezdődött az életem egy más szakasza.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

13.fejezet

 

Más világ Vol.2

 

 

 

Átestem a kapun, pont a földre. Feltérdeltem és szétnéztem. Körülöttem döbbent arcokat láttam. Sikeresen az egy öltöző közepére pottyantam. Hallottam kintről a zenét és a füttyentéseket.

 

-Helló-dörzsöltem meg a tarkómat elég megszeppenten

 

-Szia-köszönt nekem az egyik lány-Te hogy keültél ide?

 

-Hidd el ezt én is nagyon szeretném tudni. Egy portált találtam majd valaki belelökött...gondolom…mert annyira béna még nem lehetek,hogy magamtól beleesek ahogyan mellette állok.

 

-Hol találtad azt a portált?-kezdett el kíváncsisokdni

 

-Az erdőben volt egy barlang, és valahol a legmélyén egy nagy barlangterem. Ott volt.

 

-Lányok, úgy tűnik rossz helyre tettük. Ez a 3. ebben a hónapban-fordult hátra a többiekhez és démonul mondott mindent.

 

-Bocxs,h így rákérdezek de mien harmadik? És miért lenne rossz hely?-kérdeztem teljesen hülyén érezve magam

 

-Értesz démonul?-nézett egy pillanatra meglepődve rám-őő…amúgy semmi,semmi.

 

-Emlékeztetsz egy ismerősömre. Ő se tud jól hazudni.

 

-Jó…valójában ez nem egy éppen törvényes klubb. Tele démonokkal, így el kellett rejteni az átjárót ide valami olyan helyen ahol nem sűrűn mászkálnak.

 

-Oké, eddig vágom. De milyen klubbról van szó?

 

-Ez valójában inkább egy bár. Sőt…az is. Sztriptíz bár.

 

-Jah, oké. Megértettem akkor. Megmutatnátok merre lehet kimenni?

 

-Meg. De merre is mész pontosan?-kérdezte tőlem és egyre furcsább volt, ahogy nézett engem.

 

-Valójában még én sem tudom pontosan, hogy merre is tartok. Csak úgy a fejem után.

 

-Akkor maradj itt.

 

-Minek?

 

-Táncolni.

 

-Te meghibbantál?

 

-Nem. De ahogy néztelek egész jó alakod lehet. És különben sem rossz éjjel-nappal pasik hadának táncolni nem kevés pénzért.

 

-Végülis ja. Ha nincs jobb dolga az embernek ez is pont megteszi.

 

-Szerintem is. Mi a neved?-nyújtott kezet,hogy segítsen felállni

 

-Shadowrun-álltam fel

 

-Te vagy Inferno lánya?-kérdezte és elvigyorodott

 

-Az meg ki a jó anyucikám?

 

-Hát az anyád biztos nem. Én a démonról beszélek. Lilith unokájáról.

 

-Még mindig nem vágom. Annak a csajnak annyi gyereke volt, ahogy hallottam. Abból akármeilyikhez lehet közöm.

 

-Én konkrétan Sosen gyerekére gondoltam.

 

-Ő a nagyapám. Az apám nevét sosem emlegette nekem.

 

-Akkor igen.Te vagy az a Shadow.Nagyapád szokott rólad mesélni.

 

-Nagyapa ilyen helyekre jár?Ezt sem gondoltam volna.

 

-Múlt időben. Mióta megszületett a fia nem láttuk itt. Amúgy meg én szoktam vele találkozni néhanapján, mikor épp összefutunk.

 

-Jó, hogy engem mindenki ismer, de én sosem ismerek senkit…-mondtam elgondolkozó hangon

 

-Nem lényeges-mosolygott rám kedvesen-Amúgy tanultál valaha tancolni?

 

-Azt mondtad, hogy mesélt rólam,igaz?

 

-Igen.

 

-Akkor miért kérdezel ekkora égbekiáltó baromságokat?

 

-Jó, bocsi. Mindegy, akkor majd megtanulsz. Ma nézz meg pár előadást és utána beszélünk még. Nekem sietnem kell. Vár a színpad-mondta mosolyogva majd kisétált a színpadra.

 

Én kinéztem egy röpke pillanatra utána, de nem volt sok időm. Kérdések áradata halmozott el, mire észbe kaptam már vagy 2 előadás le is futott a színpadon. Végre kicsit „csend” volt körülöttem. Leültem és elkezdtem nézni a táncos lányokat. Oldalról láttam őket, de így is felfogtam, hogy mire vállalkoztam. Teltek az órák és egyre jobban tudtam, hogy mi is lesz. Mikor már elég sokat néztem,felálltam majd odamentem az egyik lányhoz megkérdezni,h hol a fenében aludhatnék egy csöppet. Megmutatta a szobát amiben aludhatok. Lezuhanyoztam majd lefeküdtem aludni.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

14.fejezet

 

Kezdeti lépések

 

 

 

Másnap reggel elég fáradtan keltem fel. Kinéztem az ablakon. Sötét van. Nem lepődtem meg mivel a démonvilágban éjjel-nappal sötét van. Kimentem a szobából és végigsétáltam a folyosón. Le a lépcsőkön és ott voltam már az öltözőben, pont ott ahova tegnap estem. Nagy felfordulás volt megint. Készülődtek. Eléggé kényelmetlenül éreztem magam,nem tudtam,hogy hol és mit kéne csinálnom.

 

-Elnézést. Valaki mondja már meg nekem, hogy mit kezdjek jelen pillanatban magammal.

 

-Öltözz át!-mondta egy lány elhaladva mellettem

 

-Jó is lenne ha tudnám mibe. És hogy az merre van.

 

-Ott van egy szekrény-mutatott egy másik lány odajőve hozzám egy hatalmas, fekete szekrényre- Keresgélj kicsit. Biztosan van valami olyan, ami jó rád-mosolygott rám halványan egy röpke pillanatra majd tovament.

 

Odamentem a szekrényhez majd kinyitottam és keresgélni kezdtem. A ruhák nagy része olyan volt mintha teljesen új lett volna pedig egy-két darab akár 100 éves is lehetett. Kiválasztottam egy vörös-fekete összeállítást és átöltöztem. Pont passzolt rám. Kicsit keveselltem azt, h mit takar el rajtam, de nem igazán izgatott. Leültem egy tükör elé és nézegettem a sminkeket. Egy kicsi idő után kisminkeltem magam. Sosem próbáltam, de valahogy mégis ment. Odamentem a színpadhoz és néztem, ahogyan táncolnak. Pár előadás után bekonferáltak, mint új előadót. Bele a mély vízbe.Szépen kisétáltam és táncolni kezdtem.Furcsa volt elsőre de utána gyorsan belerázódtam…mintha egész életemben ezt csináltam volna. Hallottam,h egy két pasas fütyül,de nem túlzottan zavart. Egész jó érzés volt csak önfeledten táncolni a színpadon. A vetkőzős rész meg nem nagyon érdekelt. Azon is túlestem. Hallottam a tömeg hangját. Végre valami, amiben jó voltam és jól éreztem magam közben. Az meg csak egy bónusz volt, hogy másoknak is tetszett. Mikor végeztem lesétáltam a színpadról, vissza az öltözőbe.

 

-Shad! Te hol tanultál táncolni?-szólítottak meg bent a lányok.

 

-Én? Hát én kérlekszépen sehol-mondtam értetlenül nézve

 

-Na ezt ne mondd. Úgy táncoltál, mintha évekig ezt csináltad volna.

 

-Pedig hidd el, h tényleg nem tanultam.

 

-Akkor honnan tudod ennyire pontosan,hogy mit kell csinálni?

 

-Gyorsan tanulok…asszem.

 

-Mit tanultál eddig?

 

-Bérgyilkosnak képeztek.

 

-Jah...értem.

 

-Az jó. És ha most nem bánjátok…mennék lefeküdni…ez kicsit sok volt mára nekem…ki kell gondolnom,h mit akarok csinálni.

 

-Persze, persze. Menj csak-mosolygott rám

 

Én felmentem a szobámba, lezuhanyoztam, ami 2 órát vett igénybe, közben mindenfélén járt az agyam. Lefeküdtem az ágyba, de nem ment elaludni, így csak pihentem. A jövőn gondolkodtam, bár tisztában voltam vele, hogy nem a legfényesebb lesz.